A tökéletlenség szépsége

Az alkotásban, és főként a hagyományos művészetekben az egyik, számomra legszebb alkotóelem a tökéletlenség lehetősége. Olyanokra gondolok, mint például ahogy húzzuk a vonalat ceruzával, vagy ahogy kezeljük az ecsetet, néha elmozdulnak a vonások, valami elkenődik, lefolyik, odafröccsen. Nem sikerül kikeverni azt a színt amit akartunk. Nem kerülnek pontosan a helyükre a dolgok, vagy egy picit eltorzulnak. S gyakran éppen hogy ezekből a malőrökből lesz valami új, valami más, ami aztán megoldja a képet, ad hozzá valamit. A papírra vetett rajzokat, a vászonra vitt festményeket sokkal nehezebb megalkotni és korrigálni is, mint a digitális grafikát, főleg amíg tanuló fázisban vagyunk - ez lehet pár év, több évtized is, vagy akár egy élet. Mégis ebben érezhető a fejlődés, és innen csírázik ki később a stílus. Ezzel szemben a digitális grafikában már számos olyan beépített eszköz van, ami már akkor segít, korrigál és szépít, amikor még csak húzzuk a vonalat. A nyom nélkül maradó radírozás, sőt a visszavonás lehetőségével pedig mindenféle "hibáinkat" teljesen elrejthetjük és megsemmisíthetjük. Ezekhez könnyen hozzá lehet szokni, s ebben elkényelmesedni. Csak hogy jobban belegondolva, az ilyesmi nem mindig visz jó eredményre - pontosabban, nem minden esetben erre van szükség.

Ez leginkább igény, cél, kommunikáció, stb., kérdése főleg, amikor már nem tisztán alkotásban, hanem inkább alkalmazott grafikában gondolkozunk. Én most maradnék a hagyományos, önkifejező, művészeti irány fejtegetése mellett. Ebben pedig semmilyen konkrét, digitális eszközökkel alkotó művészre most nem célzok. Mert a kedvenc kortárs művészeim alkotásait pont azért szeretem, mert még digitális munkáikban is őrzik a tradíciókat. S talán nem véletlen, hogy a legtöbb ilyen alkotó képes hagyományos technikával is kiválóan dolgozni, sőt eredetileg azzal kezdte. Tehát ez nem kritikai értekezés lesz (különben is hogy jönnék én ahhoz?), hanem inkább tűnődés.

A saját alkotói folyamatom során felfedeztem, hogy ez a sok digitális lehetőség, tehát a tökéletes vonalak, a hibák eltüntetése, a mindenféle trükkök és effektek, egy ponton túl már inkább már sterilizálják a képet. Ezt aztán felfedeztem más alkotásokban is. Azt pedig tudjuk, hogy ami ennyire mesterségesen "tiszta", az már nem lehet természetes. Ami pedig nem hat természetesnek, én azt szépnek sem látom. Például az emberi arcok, még a legszebbek is, aszimmetrikusak, ettől természetesek és ettől van meg a maguk bája és esztétikuma. Más tökéletlenségeket is felfedezhetünk a természetben és emberi kreálmányokban, és teljesen jól működnek. Ezzel szemben egy mai jelenség, amit úgy nevezünk hogy "AI art" (mesterséges intelligencia által generált illusztráció) felborította ezt a harmóniát egy órási lapáttal - leginkább markolóval. Először utálattal és tagadással álltam ehhez az őrülethez, utána megpróbáltam nyitni, befogadni, de most megint csak elhatárolódni tudnék. Egy darabig már majdnem elhittem, hogy ez mégis csak jó lehet - mert amúgy tágan értelmezve az MI sok más területen hasznos - s tán még nekem is hasznomra válhat, mint alkotó. Rövid időn belül rá kellett döbbennem, hogy ez nem igaz. Ehhez meg kellett élnem ezt a kiégést.

Egy művész lelkületű embernek, aki gyermekkora óta rajzol, aki benne van ebben évtizedek óta, aki ismeri azt a világot, amikor nem hogy MI vagy közösségi média, de még digitális rajzolás sem volt, ezt nem lehet szervesen beadagolni. Ezért gondolom és tudom is, hogy sok hasonló múltú és gondolkodású - nálam sokkal tehetségesebb és ismertebb - művész van ezzel ugyanígy. Induljunk ki abból, hogy amit az MI művel, az először is nem alkotás és nem művészet, hanem csak képgenerálás, tehát az illusztráció műfajának egyfajta imitálása. Persze egyre jobb és egyre kevésbé megkülönböztethető az ember által kreált - s főleg digitális - képektől, mégis hatalmas adagban hozzájárult ahhoz, amitől egy illusztráció sterillé, giccsé és közhelyes tömegtermékké válhat. Nincs alkotói folyamat, csak eredmény van. Elmarad belőle a természetesség és az azzal járó tökéletlenség lehetősége, mert ezt a gépeknek nagyon nehéz értelmezniük. Mert ezeknek a szuper intelligens masináknak nincsenek érzéseik, tehát hiányzik belőlük a legfontosabb és legalapvetőbb mag, ami egy igazán jó műalkotáshoz kell. Nem tud megérni, kibontakozódni, időt sem kap erre. Kicsit olyan ez, mint amikor alkotás közben valaki hívatlanul odajön hozzánk, elveszi a ceruzánkat, belemaszatol a képünkbe és kijelenti, hogy kész van.

Talán a mostani írásom is rendezetlen - nem tökéletes. De ezek az én gondolataim, emberi gondolatok. Nagyon nehéz erről röviden beszélni, igen nagy vitatéma, esztétikai és erkölcsi szempontból, arról nem beszélve, hogy az MI és a képgenerálás is egy újabb dolog, ami kiszipolyozza a környezet energiáját. Az én kiégésem meg valahol ezen a ponton találkozik eme dolgokkal: fel kell-e vennem a versenyt ezekkel a gépekkel és eszközökkel? Meg kell-e tanulnom használni őket, együttműködni velük? Eztán már csak így lehetek grafikus? Egy dolgot tudok a kiégésekről: ilyenkor időt kell adni magunknak, de még ezeknek az okkeltő folyamatoknak is. Meg kell várni a csendet és azt amikor már újra ébred a vágy az alkotásra. Nem szabad erőltetni, nagy döntéseket hozni, le kell lassulni. Tehát pontosan olyan dolgokat kell tenni, amit az elgépiesedett, rohanó és versenyző világ alapból nem enged meg nekünk. Sokat segít az is, hogy elhatárolódtam a közösségi médiától. Szintén jó ötlet volt, hogy elővettem a régebbi alkotásaimat, amikhez mindig egy-egy sztori is fűződik. S talán ezért fogok visszatérni egy időre a hagyományos eszközeimhez. Az ilyenfajta lelki utazások szerintem jót tesznek ebben a helyzetben, én már érzem is gyógyító hatását. Történt már veled hasonló?